Üdvözöljük iskolánk weboldalán

Iskolák a határon 3.

Kedves Szülők!

Folytatjuk az "Iskolák a határon" sorozatunkat.
Ezt az írást Csató Kornélia kolléganőtől, Tiszaszalkáról kaptuk (Hétvezér Baptista Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatónője).
Igaz, hogy a cikk egy kicsit hosszú, de az a munka, amit Ők végeztek, végeznek önzetlenségben és sajnos időben határtalan. Azt hiszem, amit Nelli leírt, csak töredéke annak, amit átéltek, megtapasztaltak. Tiszteljük meg Őt és kollégáit azzal, hogy figyelmesen végigolvassuk sorait!

Sajtos József

 


Háború a határ szélén

 

2022. március 24-én reggel értesültem róla a kárpátaljai kollégáktól, hogy Ukrajnában kitört a háború. Nehéz volt fölfogni, hiszen itt Európa közepén a XXI. században ezt nem lehet megérteni: MIÉRT?

Tantestületünkben többen járnak át Kárpátaljáról tanítani, így 24-én este már két kolléganő a határon volt, hogy segítsen a menekülő embereknek. Tolmácsolás, fuvar Vásárosnaményig, ahol vonatra ülhetnek, bevitték a melegedőre az embereket, hogy ne a hideg éjszakában álldogáljanak, míg megérkezik értük valaki. Másnap már én sem bírtam tovább és egy kollégával együtt lementünk Barabásra, ahol 2 km-re a falutól van a határátkelő. Az út szélén szólítottuk meg az embereket, hogy hogyan segíthetnénk, várja-e őket valaki. Nagyon bizalmatlanok voltak és nem is ültek be hozzánk, aztán mikor kicsit többet beszéltünk nekik, hogy messze van a melegedő és szívesen bevisszük őket, akkor csak beültek hozzánk. Azonban rögtön megkérdezte az idős hölgy, hogy ugye nem raboljuk el őket. Az a néhány perc, míg beértünk a falu központjába, gondolom egy örökkévalóság volt a hölgynek. Harmadik nap már a határról hívtak bennünket, hogy nem tudnánk-e segíteni a tolmácsolásban. Természetesen mentünk és úgy szerveztük a tanítást, hogy megkértük a szülőket, kettőkor hadd menjenek haza a gyerekek, hogy minél több időt tudjunk a határon tölteni. Kétségbe ejtő és nagyon szomorú látvány volt a sok-sok anya és gyermeke, idősek és néha-néha egy-egy férfi a kis bőröndjével, táskájával. Összefagyva, elcsigázottan, napok óta úton voltak. A határőrök igyekeztek a lehető leggyorsabban intézni az átléptetést, mert az első két hétben soha nem fogyott ki a gyalogos sor, bár 24 órában dolgoztak. A vámvizsgálat is nagyon emberséges volt, de míg segítettünk én soha nem mertem odanézni, amíg kinyitották a táskájukat. Valahogy úgy éreztem, hogy ez most az egész otthonuk és illetéktelen lennék még arra is, hogy rápillantsak. Egyszer megszólítottak és véletlenül megláttam a nyitott bőröndjét az egyik édesanyának. Beleégett a lelkembe a hevenyészve berakott ruhák a tetején, néhány konyhai eszközzel. Nem, nem szabad sírni! Bízni kell, hogy vége lesz a háborúnak és hazamehetnek. 6 napos kisbabával érkező anyuka, aki szinte a szülőszobáról azonnal menekülni kényszerült újszülött gyermekével és csak annyi volt a kérése, hogy vizsgálja meg orvos a babát és őt is, hogy rendben vannak-e. Tolószékes idős emberek, akiket alig tudtunk szállítani, mert erre nem voltunk felkészülve. Egyszerre általában 2 tolmácsunk dolgozott a barabási határon. Aztán már születtek központi intézkedések, amelyek nyomán zsúfoltság alakult ki, lassította az átkelést, ha nem volt biometrikus útlevele valakinek, aztán ezt is egyszerűsítették. Naponta több száz telefonhívást kaptunk, hogy adományt hoznának, mire van szükség. Aztán pillanatok alatt megtelt a raktárunk és már nem tudtam, hogy mit mondjak még. Fantasztikus volt Magyarország lakossága, hogy azonnal reagált, segített és egy emberként fogtak össze! Köszönöm! Nem voltam, voltunk felkészülve erre az egész háborús menekült helyzetre. Csak éppen az aznapi feladatokat igyekeztünk megoldani, mert tervezni, gondolkodni nem volt idő. Sajnos ennek a felkészületlenségnek is megvolt az árnyoldala: egyik adományozónak már többször elsoroltam, hogy takarók matracok, fél literes vizek, tartós élelmiszer az, amire elsősorban szükség volt az első napokban. Kérte újra, hogy mondjak még valamit, mire sajnos azt válaszoltam, hogy akkor hozzanak készpénzt. Ugyanis több esetben az éjszakai átlépőknél nem volt csak hrivnya és szükségük lett volna forintra. Vásárosnaményban, ami 23,2 km távolság Barabáshoz, csak 16 óráig van lehetőség pénzváltásra, majd legközelebb Nyíregyháza van (75 km), ahol esetleg éjszaka is tudnak váltani. Nos, aki még éjjel tovább akart utazni az első időszakban, annak többször mi adtunk pénzt, hogy tudjanak boldogulni. Természetesen a sajátunkból. Ez az adományozó ezen annyira megsértődött, hogy aztán soha nem találkoztunk vele. Hiszem, hogy adománya jó helyre került, de lelkileg nem hevertem ki még a gyanúsítást. A segélyszervezetek azonnal készen álltak a menekültek fogadására, de időként annyira tele voltak már, hogy szükség lett volna helyre, de nem volt. A menekültekkel szinte egy időben rögtön megjelentek a hiénák, akik horror összegekért akarták fuvarozni őket, illetve a gazdasági menekültek, akik úgy gondolták, hogy felpakolnak a segélyekből és másnap visszamennek, hogy eladják azt. Nagyon oda kellett figyelni és egy összehangolt munkára volt szükség. Elmondhatom, hogy az első három hétben napi 20 órát dolgoztunk a határon és mindenben igyekeztünk segíteni: tolmácsolás, ingyen fuvarozás Záhonyba, Nyíregyházára, melegedőbe, stb. Nem volt idő gondolkodni, tervezni, csak gépiesen menni és tenni, amit helyesnek gondoltunk. Éjszaka, ha sikerült hazamenni, akkor csak pörögtek az agyunkban a napi események, melyek lelkileg iszonyatosan megterhelők voltak. Kellett egy óra, hogy kicsit ülepedjen az emberben ez a sok trauma, hogy hálát adjunk, hogy van otthonunk, ahova hazamehettünk kicsit megpihenni. Számtalanszor csak végignéztem az otthonomon, ha most lenne egy órám és menekülnöm kellene, akkor mit pakolnék be? …..??? Gyermekek, akik apa és nagypapa nélkül fognak felnőni egy idegen országban, ami talán soha nem lesz a hazájuk. Anyák, akik belekényszerülnek, hogy egyedül neveljék fel gyermekeiket, mert párjuk meghalt egy értelmetlen háborúban, asszonyok, akik soha nem fogják már látni fiaikat, férjeiket. Házak, otthonok, amelyek romba dőltek, életek, amelyek elvesznek. Nem! Ezt látni, ezt feldolgozni egyszerűen lehetetlen. Záhonyba vittünk a Máltai Szeretetszolgálattal két kisbusszal menekülteket, amikor az út szélén, a semmiben öt férfit vettünk észre. Zöldhatáron menekültek. Nem hagyhatjuk ott őket és ilyenkor nem számítottak a magyar közlekedési szabályok: a 9 személyes kisbuszban 13 utaztunk, hogy mindenkit biztonságba helyezhessünk. Kimerült határőrök és rendőrök, vámosok, mert az öt magyarországi határátkelőhelyből 2 csak kishatár volt, az egyik 16, a másik 19 óráig volt nyitva korábban. Most azonban mindegyik 0-24-ben fogadta a menekülteket. Erre senki nem volt felkészülve. Egyszerűen nem volt elég ember, nem volt váltás. Mindenki túlórában tolta. Soha senki nem érzett éhséget, nem volt szomjas, csak fáztunk és segítettünk és megszakadt a szívünk, hogy hogyan tehetnénk még többet. Az iskolában berendezkedtünk a menekültek fogadására, majd telefonált a rendőrség, hogy kijelölték ideiglenes befogadó helynek, akkor kipakoltunk. Aztán mégis érkeztek menekültek, gyorsan berendeztük nekik, hogy legyen hol megmelegedniük, pihenniük egy kicsit, majd másnap újra kipakoltunk.  A tanításra is nagy gondot fordítottunk, mert a Covid már pont elég bajt csinált, sokszor és sok osztály volt karanténban, tehát igyekezni kellett bepótolni a tananyagot és ápolni a gyermekek lelkét is. Ők a háborút nem igazán értik, beszéltünk róla velük, de hozzájuk ez igazán távol van. Ahol a család valamilyen módon érintett, ők nyilván otthon is többet beszéltek erről, ezért voltak, akiket jobban megérintett. Hálás vagyok a szülőknek, amiért segítették, hogy a tanítás mellett a határon is tudjunk segíteni. Ehhez ők is kellettek. A határon segítő kollégákat a többiek helyettesítették, ha arra volt szükség. Ha nem volt tanítás, akkor a kollégák az adományokat rendszerezték, hogy átlátható, kezelhető legyen. A háború harmadik hetétől már csak kizárólag Tiszabecsen voltunk jelen. Ott a melegedőben és a határon is szükség volt tolmácsokra és önkéntesekre. Oda már nem járunk napi rendszerességgel, de ha szükség van, bármikor készek vagyunk menni. Fantasztikusak a helyi emberek, mert ők első naptól kezdve ott vannak. Különösen a polgármester úr, jegyző asszony és a konyhás nénik. Eszméletlen finomakat főznek és hatalmas adagokat. Minden elismerésem, hogy ezt ilyen színvonalon tudják végezni. Mi, önkéntesek a takarításban, fertőtlenítésben, tiszta ágyak előkészítésében, az ellátásban veszünk részt. Gondoskodunk róla, hogy ha szükség van valamilyen ruhára, cipőre, azt előkeressük a család számára. A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai gyűjtik össze az információkat, önkénteseket, felajánlásokat. Ők szervezik a menekültek utaztatását, segítenek nekik eljutni úticéljukig.

Nem lehet szavakba önteni ezt az időszakot. Aki ebben nem vett részt, soha nem fogja tudni, mit jelent egy ott töltött nap. Hálás vagyok a munkatársaimért, akik nem csak tolmácsok és önkéntesek, de EMBEREK! Kedvesen, figyelmesen közelednek a menekültek felé, átérzik helyzetüket, meghallgatják őket, ha arra van szükségük. Sajnos én csak magyarul beszélek, de volt egy alkalom, amikor Tiszabecsen éppen kimentem egy kicsit lehűlni és egy ukrán hölgy elkezdett hozzám beszélni. Jeleztem neki, hogy sajnos nem értem, de ő csak folytatta. Felelevenedett valami kevés a régi orosz tudásomból, de csak szavakat értettem meg. Ettől függetlenül megértően igyekeztem bólogatni, mert éreztem, hogy ennél az asszonynál most szakadhatott el a cérna és muszáj beszélnie valakihez.

Mindenkinek hálás vagyok, aki valamilyen módon reagált erre az embertelen háborúban bajba került emberek megsegítésére. Kívánom és imádkozom, hogy kapják vissza az életüket, találják meg a helyüket és legyen végre BÉKE!

Tiszaszalka, 2022. április 5.

 

Csató Nelli

Hétvezér Baptista Általános Iskola