Üdvözöljük iskolánk weboldalán

Szarvas Józsi és a kötődés élménye

Szarvas József, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze lépett színpadra január 22-én, szerdán 18 órakor a seregélyesi Művelődési Házban. A monodráma címe: Pustol a hó, avagy könnyű neked Szarvas Józsi… Valóban könnyű? 

 

– Lehet úgy fogalmaznom, hogy ez egyfajta önéletrajz?

– Lehet. De mielőtt erről beszélnék, szólnom kell az előzményekről. Több éves a kapcsolat a Seregélyesi Baptista Általános Iskola igazgatója, Sajtos József és közöttem. Arra már nem emlékszem, hogy először ő hívott-e fel engem, vagy én őt, gyanítom, hogy az előbbi történt. Kaszás Attila halálának tizedik évfordulójára emlékeztünk, s elkezdtünk beszélgetni, mi lenne, ha…? Ennek a kérdésfeltevésnek aztán sok bizalomerősítő esemény lett a következménye. Először egy versünnep az iskolában. Majd másodszor, harmadszor is megismételtük ezt. Aztán Sajtos Jóska eljött Viszákra, ahol már tizenkettedik éve működik a Kaszás Attila Pajtaszínház, és ahol tavalyelőtt gyermek színjátszótábort szerveztünk. Be akartam mutatni valamit abból a munkából, amit mi ott értékmentésben végzünk. Szerettem volna minél több fiatalt, minél több gyermeket megismertetni a gyümölcsfaoltás tudományával is.  

– Életének fontos része a természet szeretete és a hagyományok tisztelete?

– Természetesen ez így van. Erről könyvet akartam írni már korábban, de ez elmaradt, mert nagyon sok más munkám akadt abban az időben. De aztán visszatértem rá és született az ötletből egy teljesen más jellegű munka, egy életrajzi kötet „Könnyű neked Szarvas Józsi…” címmel.  Amikor részleteket adtam elő belőle a Pajtaszínházban, ott voltak a seregélyesi gyerekek is. Felolvastam nekik néhány novellát az életemből. Olyan részleteket kerestem, amelyek őket is érdekelhették. Legnagyobb meglepetésemre a fiatalok olyan rendkívüli figyelemmel vettek körül, hogy nem akartak leengedni a pódiumról. Akkor gondoltam arra, milyen jó volna, ha születne ebből egy előadás. A könyv aztán megjelent, és a következő évben elkészült Pustol a hó című színpadi változat, s ezt most Sajtos Jóska barátom közreműködésével, ajánlásával és szervezésében mutathatom meg Seregélyesen.

– Hogyan került Viszákra, az Őrségbe? Mi volt ennek az előzménye?

– Egy véletlen. Mint minden nagy dolog, ez is egy ötlettel kezdődött. Dolgoztam, jött egy hosszú hétvége, és megkértem az akkori feleségemet, keressen egy helyet, ahol lehet pihenni. Teljesen véletlenül talált egy őrségi címet. Elmentünk, kiszálltam az autóból én, a Hortobágyra született gyerek, és mellbevágóan különös és szép, szívmelengető táj fogadott. Tehát először a tájjal találkoztam, és tudtam, ha még egyszer odamegyek, az már azért lesz, hogy vegyek ott egy házat. Ez megtörtént, s elmondhatom, az én otthonom már nem Budapest és nem Debrecen, hanem Viszák. Itt dolgozom Budapesten, de minden gondolatom, vonzalmam és szeretetem Viszákhoz fűz és oda vonz. Én már azért a közösségért és faluért vagyok felelős a családomon kívül.

– Ezt a vonzalmat a gyerekkori élmények alapozták meg?

– Inkább azt mondom, a gyerekkori hiányérzet táplálta. Mindaz, amit nem kaptam meg. Az elmúlt húsz évben, amióta megvettem a viszáki házat, olyan benyomásokkal és emberekkel találkoztam, hogy azóta is csak azt kérdem magamtól: ezt, a kötődés élményét akarta elvenni tőlem a korszak és ezt akarja elvenni most is? Kötődésemet a tájhoz, az emberekhez, a faluhoz, az értékeinkhez. A legegyszerűbb területét találtam meg ennek a gondolatnak: a gyümölcsfát. El akarják venni tőlünk a gyümölcsfáinkat. A hegyeinket már elvették, most a gyümölcsfáink vannak soron. Miért van az, hogy több banánt, narancsot, kivit lehet kapni Magyarországon, mint őshonos, vegyszermentes, régi, tájfajta gyümölcsöt? Miközben Kovács Gyulánál az Őrségben ott van megmentve több mint 3500 féle gyümölcsfa. És erről semmit sem tudunk. Ő, én és Sajtos Jóska is érzi, hogy a legkisebb dologban benne van a legnagyobb. Ott a szeretet, a bizalom, a kölcsönösség, az együttműködés, a jószándék és a jóakarat. Engem ez a gondolat, ez az érzés tölt el megnyugvással és örömmel.

– Ahhoz még korai, ez a monodráma még nem lehet összegzés…

– Nem, dehogy…

– De mégiscsak egy élet epizódjait látjuk.

– Egy barátom, aki olvasta a könyvet, azt mondta, az a benyomása, hogy én többnyire igent mondtam arra, amire normális, hétköznapi, praktikus ember nemet mond, és nemet mondtam arra, amire mindenki igennel válaszol. Rendben van, én ezt elfogadom.      

– Például?

– Például az, hogy itt vagyok ebben a színházban. Amikor Kaposváron voltam színész, és elkezdték tervezni a Nemzeti Színházat, az akkori Népszabadságban megjelent egy írás, amelynek szerzője remélte, hogy nem akad majd egyetlen magára valamit is adó színész, aki majd beteszi a lábát ebbe az épületbe. Erre én, aki nagyon jó szakmai helyzetben voltam, az első hívó szóra ide jöttem.

– Miért?

– Mert fontosnak tartom a szellemiséget, a kultúrahordozó és közvetítő szándékot. Attól kezdve az ember önjáróvá lesz és dönt. Néha igeneket mond, néha pedig nemeket. Ez nagy fordulópontja lehet az életnek. Tudni kell igent és nemet mondani, de nem dühből, politikai okból, hanem azért, mert úgy a helyes.

– A film milyen szerepet játszott az életében?

– Tartalmasat. Pedig azt hittem, több minden lesz, amit nem szeretek majd a hazai filmgyártási folyamatban. Ám ahhoz képest, amilyen várakozásom volt a főiskolán, nagyon sok magyar fikciós történetben kaptam szerepet.

– A legnépszerűbb az Üvegtigris, nem tudjuk elkerülni, hogy arról beszéljünk…

– Nincs is azon mit elkerülni. Azt tapasztalom, hogy az a film generációkon átívelő módon van jelen az életünkben. Minap egy apa felismert az utcán, odafordult a gyerekéhez, s azt mondta: „Nézd, ott van a Cingár!” A tizenvalahány éves gyerkőc megfordult, rám nézett, s így válaszolt: „De hát nem is így nézett ki!” Hát, tíz éve még ő sem úgy nézett ki.

– Miért alakulhatott ez így?

– Mert valahogy a meséje, a gondolati vonalvezetése a miénk. Valahogy ráismerünk ezekre a helyzetekre, ezekre a figurákra, a humorra, ami átszővi az Üvegtigris történetét.

– Mit tartogathat még a filmes jövője?

– Azt nem tudom. A színész életében az az izgalom, hogy nincs döntési helyzetben, csak annyit tehet, hogy elfogadhat valamit, vagy sem. Talán már nincs felém annyi törődése a hazai filmgyártásnak, mint korábban volt, de ez nem baj, mert ha nem foglalkoztat engem a magyar filmgyártás, akkor majd foglalkoztatom én magamat. Nemzeti ügyeink és históriáink, újkori vagy régebbi történeteink nem érdeklik annyira a magyar mozit – ami egyébként baj –, de attól még lesz dolgom nekem bőven.

– Miért lehet sokunkban ebben a tekintetben hiányérzet?

– Komoly dolog az, amire rákérdezett. Mire van igény és szándék, mire nincs, hol van ellenszándék? Gyakran használom a kultúrahordozás és közvetítés fogalmát, mert én így dolgozom Viszákon a Pajtaszínházban, így támogatom az őshonos gyümölcsfák mozgalmát is. De nem biztos, hogy a kor ezt kéri, sőt, minden azt üzeni, ilyesmivel nem kell foglalkozni. Semmivel, ami nemzeti és közösségi kultúra, semmivel, ami röghöz kötődés, ami számomra pozitív, nem pedig negatív létélmény. Azt hirdeti a mai világ, hogy nem kell a felelősségvállalás, a család, nem kell a munka. Menj, költözz Angliába vagy Amerikába, mert az a boldog, aki lóg a levegőben gyökértelenül, magányosan. Én annyi magányos embert életemben nem láttam, mint a lépcsőházakban, ahová Budapesten beköltöztem. Azok mind magányos lépcsőházak voltak.  Mindegy, hány emelet volt alattam vagy felettem, soha senkit nem ismertem. Azt se tudtam, ki mit gondol a világról, csak azt lehetett hallani, ki mikor ordít a feleségével, a férjével vagy a gyerekével. Azt gondolom, a legértékesebb az, ami az emberrel a közösségben történik, amikor közös élményeink vannak. Az Üvegtigris is egy közös élmény, közös történet, a mi közös ügyünk volt. A jóakarat közösségépítő szándékára van a leginkább szükségünk.

 

Tihanyi Tamás

Fotó: Kricskovics Antal