A teljesség esélye bennünk van

2020. július 20., 13:28

– Drámai és nehéz életút áll ön mögött, hiszen 23 éves korában kellett túlélnie egy súlyos balesetet. Mi történt azon a napon?

– A győri teherpályaudvaron dolgoztam, mint kocsirendező és tolatásvezető. Munka közben ért a baj, a sínekre estem, amikor váratlanul megindult a szerelvény.A jobb lábamat térd fölött, a balt pedig térd alatt veszítettem el.

– Egy pettendi barátom motorbalesetben veszítette el az egyik lábát. Ma már erőemelő világbajnok, és az ő példája is bizonyítja, hogy soha nem szabad feladni. Mi volt az első gondolata, amikor felébredt az amputáció után?

– Az, hogy menni kell tovább. Engem várt a kis családom, a feleségem és a kisfiam, így nem volt kérdés, hogy folytatnom kell az életet. Mert ha jól használjuk a rendelkezésre álló eszközöket, az autót, a művégtagokat, akkor tulajdonképpen teljes életet lehet élni. És ha az ember még munkát is talál, vagy valamilyen sporttevékenységben megleli önmagát, akkor minden újra értelmet nyer.

– A család kitartása biztosan nagyon fontosnak bizonyult.

– Az én esetemben ez nem volt kérdés. Nem úgy viselkedtem otthon, ami negatív irányba befolyásolta volna a jövőt. Azért történt a baleset, mert dolgoztam.

– Nyilván nem lehetett azt a munkát folytatni. Mihez fogott?

– Akkoriban nem tudtam dolgozni, és egy jó ideig később sem. A rehabilitáció nem könnyű, meg kellett találnom azt az utat, amely visszavezetett a közösséghez, visszaillesztett az ép emberek társaságába. Évek kellettek hozzá. De ez alatt arra figyeltem, hogy minél többet legyek a kisfiammal. Amennyi hátrány ért a baleset miatt, annyi előnyöm is származott belőle, mert más szülő dolgozik, este már fáradt, nincs a gyerekkel, ám én állandóan otthon tudtam lenni. Aztán ahogy cseperedett a gyerkőc, kinyílt a világ, elhelyezkedtem egy fóliaüzemben, és mint gépkezelő nyolc évig könnyű fizikai munkát végeztem. Ilyen helyzetben az ember mindent elvállal, amit meg tud csinálni, túl sok választási lehetőség nincsen.

– Hogyan jött az úszás?

– Fiatalon eveztem, úszómester voltam, és több mint húsz évet töltöttem el a Duna holtágán horgászattal. Csónakkal jártam ki nap, mint nap, így aztán kötődtem a vízhez. A baleset után elhíztam, lelassult az életritmusom, és tudtam, hogy valamit tennem kell. Volt egy amerikai utam, egy barátomnál jártam, s az ottani emberek személete ráébresztett arra, hogy fel kell vállalni magamat úgy, ahogyan vagyok. Mert olyan értelemben magányosan éltem, hogy néhány barátot leszámítva csak a családommal találkoztam, nem jártam szórakozni, csak horgásztam. De láttam az amerikai példát, láttam, hogy új utam van, és elindultam rajta. Elmentem a győri uszodába, és próbálkoztam… Így mondom, mert ha az ember elveszíti a lábát, az egyensúlya nagyon megváltozik, és ez a vízben különösen kijön.

– Ki kellett találni egy teljesen új úszást?

– Így van. Én korábban mindenféle úszásnemet ismertem, de rá kellett jönnöm, hogy a gyorsúszás és a pillangó láb nélkül egyáltalán nem megy, a mell pedig csak úgy, mint ahogyan az idős nénik úsznak a hajhálóban, háton sem vesztem el teljesen. Nem adtam fel, és gyakoroltam. Egy fiatal úszómester támogatott, segített, lényegében edzősködött mellettem. Így kezdtem el felépíteni ezt az új világot.

– Egy bulvárlapban azt olvastam, hogy akadt olyan versenye, amibe majdnem belehalt… Szokás szerint túloztak?

– Csak egy kicsit. Azért, hogy a nagyobb legyen a motivációm, az úszómesterem azt találta ki, hogy induljak a Balaton átúszáson. Tudni kell rólam, hogy mindig, még ép koromban is bevállalós voltam, a katonaságnál például ejtőernyőztem. Így aztán úgy döntöttem, hogy ne az öböl átúszást, hanem a nagy Balaton átúszást csinálom meg, aztán 2015-ben sikerült is teljesítenem. Boldogan azt gondoltam, ennyi elég volt, mert nagyon meggyötört, elfáradtam. Olyan volt az nekem, mint egy olimpikonnak az olimpia. Eltelt egy hét anélkül, hogy elmentem volna az uszodába, aztán újra kezdtem, mert rájöttem, hogy ez az én utam. Felkapott a média is, mert nem volt hozzám hasonlóan sérült ember még egy, aki ilyesmit vállal. Sok-sok munkával és edzéssel a következő években céltudatosan jelentkeztem a versenyekre, a Balatont ötször átúsztam, de aztán a Balaton nem volt elég, a tengerre kívánkoztam. Négyszer jártam a poreci úszófesztiválon. Tavaly ott történt az az eset, amire utalt. Nagyon jól indult a verseny, tükör tengerrel. Nekem egy óra alatt másfél kilométer az átlagsebességem, ezt tudom tartani úgy négy-öt órán át. Az idő telt, feltámadt a szél, jöttek a hullámok, és egy olyan áramlásba kerültem, ami kisodort a sziklák közé. Valóban könnyen életveszélyes helyzetbe kerülhettem volna, de szerencsém volt, mert amikor kivitt a víz a sziklás szakaszhoz, forgásba kerültem, ami visszaterelt a pályára. Onnan végül öt óra alatt bejutottam a célba. Ami nem egy jó idő még nekem sem, de ez ott nekem olyan volt, mintha a Dunában áramlással szemben kellett volna úsznom.

– Melyek lesznek a legközelebbi versenyei?

– Egy ausztriai kupasorozatban szereplek egyedüli magyar paraúszóként, mert a nyíltvízi paraúszást senki sem csinálja rajtam kívül Magyarországon. Talán jövőre nálunk is lesz ilyen verseny, de addig marad Ausztria. Mindezen túl van egy nagyon nagy célom, mégpedig a Boszporusz átúszása, az a világ legnagyobb nyíltvízi versenye. Augusztus 23-án rendezik, és már elfogadták a nevezésemet. Jelenleg erre készülök, 12 fokos vízben, egy tóban edzek április óta.    

– Ahogy hallgatom, nekem úgy tűnik, azt érzi, hogy teljes az élete…

– Ez így van, mindenféle értelemben. A sporteredmények és a magánéletem mellett a jelenlegi munkám miatt is ezt gondolom, mert mentorként sérült emberekkel foglalkozom. És boldog vagyok.