Egy felvidéki származású történész, aki a magyarországi vörös- és fehérterror kutatásától jutott el a régi vadászati forrásokig; egy budapesti család, amelynek mindennapjait erdélyi kopók alakítják; és egy kutyafajta, amelynek múltja szorosan összefonódott Erdély történetével. Bödők Gergely, a feleségével közösen alapított Kopóvilág egyik létrehozója Cohárddal és Zetével érkezett a találkozónkra. A Gyergyószentmiklósról származó Cohárd és a kiállításokon világgyőztes címet is szerzett Zete egyaránt tapasztalt, aktívan dolgozó vadászkutya: rendszeresen részt vesznek gazdájukkal nagyvadas terelővadászatokon és vaddisznóhajtásokon. Arról beszélgettünk, miként lett egy székelyföldi találkozásból családi életforma, történészi kutatási terület és egy kevéssé ismert magyar kutyafajta népszerűsítésének ügye.
– Két erdélyi kopóval érkezett. Aki nem ismeri őket, könnyen azt hiheti, hogy két nagyon hasonló kutyát lát. Mennyire látja őket különbözőnek?
– Már a mozgásukról is megismerném őket, a természetükről pedig különösen. Cohárd Gyergyószentmiklóson született, erős akaratú, domináns kan, a társaságunkban ő képviseli leginkább a régi vágású, kemény munkakutyát. Mély hangja van, tekintélyes a megjelenése, és a vadászatokon is rendkívül elszánt. Zete más alkat: elegánsabb, igen szép, világgyőztes címet is szerzett kutya, amelyre a kiállításokon rendszeresen felfigyelnek, ugyanakkor odakint, az erdőben hihetetlen teljesítményre képes. Volt olyan vadászat, amelyen hetvenöt kilométer körüli távolságot tett meg. Aki velük él, hamar megtanulja, mennyire önálló személyiségek. Még a szeretetüket sem egyformán mutatják ki. A kopókban nekem éppen ez az izgalmas: nem készségesen végrehajtó, mindenáron megfelelni akaró kutyák, hanem gondolkodó, nagy önállósághoz szokott állatok.
– A Csallóközben nőtt fel, történészként elsősorban a 20. századi magyar történelemmel foglalkozott. Hogyan került az életébe egy székelyföldi vadászkutya?
– A vadászathoz régebbi családi szálak kötnek. Dédapám, Erdélyi Pál több mint fél évszázadig szolgált református lelkészként a csallóközi Gelléren, emellett szenvedélyes vadász is volt. A családban mások is vadásztak, drótszőrű német vizslákat tartottak, és gyerekként sokszor elvittek magukkal. Furcsa módon nekünk saját kutyánk akkoriban nem volt, pedig nagyon vágytam rá. Dédapám halála után, amikor választhattam egy emléktárgyat a szobájából, egy porcelánszobrot kértem: két vadászkutyát ábrázol. Ma is ott van a könyvespolcomon. Az erdélyi kopóval aztán jóval később, egy székelyföldi utazás alkalmával találkoztam, amikor Székelyudvarhely környékén felkerestük egy barátunkat, Zawaczki Walter Levente szobrászművészt. Walteréknek volt, és azóta is van erdélyi kopójuk. Megfogott a tartása, a mozgása, de leginkább a tekintete: az a kissé mélabús, szemlélődő kifejezés, amely a fajta egyik legszebb sajátossága. Nem arról van szó, hogy ezek a kutyák szomorúak. Egyszerűen olyan arcuk van, amely mellett az ember nehezen megy el közömbösen. Hazatérve elkezdtem olvasni róluk, és néhány hónap múlva már egészen bizonyos voltam benne, hogy ha kutyánk lesz, erdélyi kopó lesz.
– A felesége is ilyen gyorsan jutott erre az elhatározásra?
– Elsőre azt mondta, szó sem lehet róla. Előbb házasodjunk össze, legyenek gyerekeink, addig nem látta értelmét, hogy az életünket még egy nagy mozgásigényű kutyával bonyolítsuk. Aztán meggondolta magát. Történészként sokszor hajnalig dolgoztam, a reggelekhez nem volt különösebb tehetségem, és Zsuzsi úgy vélte, talán nem is ártana nekem egy élőlény, amelynek teljesen mindegy, hogy éjjel kettőkor vagy négykor feküdtem le. Ebben tökéletesen igaza lett. A kopót nem lehet meggyőzni arról, hogy a tegnap esti lábjegyzetek miatt ma később keljen a nap. Azóta a reggeli és késődélutáni séták, a hétvégi kirándulások és a vadászidény adják a családi életünk egyik állandó ritmusát. Közben négy gyermekünk született, a kutyák pedig kezdettől fogva természetes részei ennek a közegnek.
– Négy gyerek és több erdélyi kopó egy budapesti lakásban: sokak számára ez valószínűleg nehezen elképzelhető.
– Meg is szokták kérdezni, hogy jól hallották-e. Pedig a kutya szempontjából nem az a legfontosabb, hány négyzetméteres kert áll mögötte, hanem hogy milyen életet él. A nagy udvar önmagában nem helyettesíti a sétát, a mozgást, az ingereket és a gazdával közös munkát. Mi naponta többször megyünk velük, rendszeresen kirándulunk, futunk, kerékpározunk, és amikor eljön a vadászidény, a kutyák valódi feladatot kapnak. A lakásban nyugodtak, sokszor észre sem lehet venni őket. Ennek azonban feltétele, hogy odakint megkapják mindazt, amire szükségük van. Azt sem szeretném, ha bárki ebből azt a következtetést vonná le, hogy az erdélyi kopó minden városi család számára ideális választás. Egyáltalán nem az. Időt, következetességet, türelmet, jó idegeket és nem kevés lemondást kíván. Gyerekek mellett is nagyon jó társ lehet, de a kutya és a gyerek kapcsolatát a felnőtteknek kell alakítaniuk, és a közös élet szabályait mindkét félnek meg kell tanulnia.
– Mi a legnehezebb az erdélyi kopó természetében? A makacssága, a vadászösztöne vagy éppen a függetlensége?
– Ezek tulajdonképpen összefüggnek. A kopót évszázadokon keresztül arra használták, hogy nagy területeket járjon be, szagot fogjon, a vad nyomán dolgozzon, és gyakran a vadásztól távol hozzon döntéseket. Az a kutya, amely egy meredek hegyoldalban vaddisznóval találkozik, nem várhat minden helyzetben emberi utasításra. Önállóan kell felmérnie a távolságot, a veszélyt, a visszavonulás lehetőségét. Ez a képesség ma is benne van a fajtában. Csakhogy ami az erdőben nagyszerű tulajdonság, az egy városi séta során olykor próbára teszi a gazda türelmét. A kopót lehet és kell is jól nevelni, a behívást, a fegyelmet, az együttműködést sokat gyakoroljuk. De nekem soha nem volt célom, hogy valamiféle engedelmes automatát faragjak belőle. A jó kapcsolat alapja, hogy az ember is megtanulja olvasni a kutyáját. Látom rajta, mikor észlelt valamilyen szagot, mikor bizonytalan, mikor készül dönteni. Sokszor már a testtartásából tudom, hogy a következő pillanatban történni fog valami.
– A kutyái rendszeresen vadásznak. Mit lát az ember egy kopós vadászaton, amit egy hétköznapi séta során soha?
– Elsősorban azt, hogy mire teremtették ezt a kutyát. Az erdélyi kopó szimat alapján keres, felveri és hajtja a vadat, közben jellegzetes hangjával ad hírt arról, merre jár és min dolgozik. A hangnak itt komoly szerepe van. A kutyát a sűrűben gyakran nem látjuk, de halljuk, és az eltérő hangadásból a gyakorlott ember sok mindent megért. Ma már GPS-nyakörvön is követjük őket, de a technika nem helyettesíti a kutya ismeretét. A novembertől januárig tartó nagyvadas vadászatokon olykor egész nap hegyeket járunk, hóban, fagyban, nehéz terepen. Egy-egy erősebb napon a kutyák negyven-ötven, néha hetven kilométert is megtesznek. Az embernek ilyenkor a saját teljesítményével sem kell szégyenkeznie, de ez csak az egyik része a dolognak. Sokkal fontosabb figyelni, hogy a kutya biztonságban dolgozzon, ne merüljön ki, és szükség esetén vissza lehessen hívni. Vadászni én hajtóként járok, a kutyák munkája érdekel leginkább. Amikor egy tapasztalt kopó jól old meg egy nehéz helyzetet, azt nehéz bármi mással összehasonlítani.
– Ha a fajta eredetileg vadászatra alakult ki, nem kerül ellentmondásba önmagával, amikor családi kedvencként tartják?
– Nem feltétlenül, de itt van egy fontos különbség. Az erdélyi kopó ma már sokféle feladatban megállja a helyét, és rengeteg olyan család van, amely vadászat nélkül is szép, tartalmas életet biztosít neki. Lehet vele túrázni, futni, szagkereső munkát végezni, megfelelő képzéssel más feladatokra is alkalmas. Ugyanakkor nem volna szerencsés, ha néhány nemzedék alatt elfelejtenénk, milyen képességek miatt becsülték évszázadokon át. A vadászó kopók száma ma az állomány töredéke. Ezért különösen nagy a felelőssége azoknak, akik munkára is tenyésztik és képzik őket. Egy fajta megőrzése számomra a küllemén túl a viselkedésének, az idegrendszerének és a használati értékének megőrzését is jelenti.
– A doktori értekezését a magyarországi vörös- és fehérterrorról írta. Nem szokatlan váltás innen a vadászattörténet?
– Első látásra az lehet, de történészként éppen az fogott meg benne, hogy mennyi mindent megmutat egy társadalom működéséből. A vadászat története jogtörténet, hiszen hosszú évszázadokon át szabályozták, ki, hol, milyen vadra vadászhat; társadalomtörténet, mert az udvari vadászatoktól a falusi vadfogásig egészen eltérő világokat látunk; technikatörténet és környezettörténet, mert a fegyverekkel, az erdők használatával, a táj átalakulásával is foglalkozni kell. És persze politikatörténet, mivel a vadászat nemegyszer diplomáciai találkozások színhelye volt. 1189-ben például a keresztes hadjáratra vonuló Barbarossa Frigyest III. Béla magyar király vadászaton látta vendégül. Már a középkori elbeszélő források sem teljesen egyformán írják le a helyszínt és az időtartamot: Óbuda és a Csepel-sziget egyaránt szerepel bennük. De maga az esemény kitűnő példa arra, hogy a vadászat az uralkodói érintkezés szerves része volt. Sok évszázaddal később a szocialista országok vezetői is előszeretettel vadásztak együtt Magyarországon. A két korszak nyilván egészen más világ, mégis izgalmas összevetni, milyen szerepet töltött be ez a látszólag szabadidős tevékenység a politikai kapcsolatokban. Ezért is kezdtem el szervezni a Vadászattörténeti Közlemények című tudományos folyóiratot: ideje volna ennek a sokáig mostohán kezelt kutatási területnek önálló fórumot adni.
– És maga az erdélyi kopó mennyire régi? Gyakran hallani, hogy a honfoglaló magyarok kutyája volt.
– A honfoglalásig visszanyúló történetek jól hangzanak, de egy történésznek különbséget kell tennie a régi kutyatípusok és a mai értelemben vett fajta között. A magyarországi kopózásnak valóban hosszú története van. Középkori és kora újkori forrásokban találkozunk kopókkal, vadászkutyákkal, falkákkal, udvari kutyatartókkal. Arra azonban nincs bizonyítékunk, hogy a ma ismert, meghatározott küllemű erdélyi kopó változatlan formában ezer éve létezne. A ma használatos fajtafogalom és a tudatos fajtatenyésztés jóval későbbi fejlemény. Maga az elnevezés története is sokatmondó. A 19. században a kutyákat nevezhették magyar, erdei vagy erdélyi kopónak, attól függően, ki és milyen összefüggésben írt róluk. Czynk Ede 1901-ben, egy német nyelvű vadászlapban közölt leírása már a modern fajtameghatározás fontos állomása. Ahogy a síkvidékek átalakultak, a nagy kiterjedésű, összefüggő erdők visszaszorultak, és megváltoztak a vadászati szokások, a hagyományos kopózás egyre inkább az ország hegyvidékein, így Erdélyben maradt fenn. A fajta neve fokozatosan ehhez a tájhoz kapcsolódott. Történészként engem éppen az érdekel, hogyan alakult ki ez a kapcsolat, és mikor kezdték a mai tulajdonságokkal leírni a kutyát.
– A fajta történetéhez hozzátartozik a majdnem teljes eltűnése is. Ezt sokan a romániai magyarellenességgel és a kopók állítólagos kiirtásával magyarázzák. Mit lehet ebből bizonyítani?
– A történet ennél jóval összetettebb, és éppen ezért volna fontos a legendákat is megvizsgálni. A 20. században megváltozott a vadgazdálkodás, a kopózás lehetősége és társadalmi megítélése. A két világháború, a határváltozások, majd 1945 után az egykori uradalmi világ felszámolása mind súlyosan érintette a fajtát. Romániában ráadásul a magyar eredetűnek tekintett kutyákat politikai előítéletek is sújthatták. Ugyanakkor a gyakran ismételt állítást, hogy egy román jogszabály kifejezetten az erdélyi kopók kiirtását rendelte volna el, az általam eddig megismert források nem igazolják. Vannak a kutyák vadászati használatát korlátozó, illetve egyes kutyákat dúvadként kezelő rendelkezések, de ezt nem lehet automatikusan azonosítani egy fajta hatóságilag elrendelt megsemmisítésével. A valóság tragikus következményeihez nincs szükség utólagos túlzásokra. Az 1960-as évek végére Magyarországon valóban alig maradt fellelhető erdélyi kopó. A fordulatot azoknak a szakembereknek a munkája hozta, akik Erdélyben kezdték keresni a még meglévő példányokat. Máramarosszigetről 1968-ban két testvérkölyök, Mózsi és Réka került a budapesti állatkertbe. Ismerjük a tenyésztőjük, Nyisztor Péter nevét is, és fennmaradtak a felkutatásukról szóló korabeli beszámolók. Fodor Tamás 1968 decemberében egy barátjának lelkendezve írta: „itt van, lábaim mellett fekszik két erdélyi kopó.” A későbbi tenyésztésbe további erdélyi egyedeket is bevontak. Az 1971-es budapesti vadászati világkiállítás előkészületei fontos ösztönzést adtak a fajtamentésnek, de a munka már évekkel korábban megkezdődött. Ez egyébként remek történészfeladat: a megható visszaemlékezések mellé oda kell tenni a levelezést, a törzskönyveket, a korabeli sajtót és a jogszabályokat.
– Ma mennyire biztos a fajta jövője?
– Szerencsére sokkal jobb a helyzete, mint fél évszázaddal ezelőtt, de továbbra is ritka és sérülékeny állományról beszélünk. Magyarországon nagyjából hatszáz-hétszáz egyedre szoktuk becsülni a létszámát, de ezt nem szabad valamiféle naprakész, teljes körű népszámlálási adatnak tekinteni. Természetesen Erdélyben is élnek kopók, nagyjából ugyanekkora egyedszámmal, és a Kárpát-medencén kívül is találunk kisebb állományokat. A legfontosabb kérdés azonban nem egyszerűen az, hány kutyánk van. Az is számít, mennyire változatos a tenyészállomány, milyen egészségi és idegrendszeri tulajdonságokat örökítenek tovább, és mennyi marad meg a fajta eredeti munkaképességéből. Az erdélyi kopó ráadásul nem való mindenkinek. Aki csak a ritkaságát vagy a különleges küllemét látja, könnyen csalódhat. Aki viszont tudatosan választja, sok évre vállal komoly elköteleződést.
– A feleségével létrehozott Kopóvilág mára túlnőtt egy kutyás honlapon. Miért tartották fontosnak, hogy ennyi munkát tegyenek bele?
– Amikor Zsuzsival elindítottuk, az volt a legfontosabb, hogy legyen egy hely, ahol a fajtáról szóló hiteles ismeretek, régi dokumentumok, kutatások, fényképek, vadászati tapasztalatok és a saját hétköznapjaink is megférnek egymás mellett. Azt láttuk, hogy az erdélyi kopóról nagyon sok szép mondatot lehet olvasni, de megbízható, kellően árnyalt információt sokszor nehéz találni. Azóta előadásokat tartunk, iskolákba járunk a kutyákkal, magyar és külföldi vadászati, kutyás szaklapokban publikálunk. Külön öröm, hogy az utóbbi időben angol, német, francia, spanyol és más nyelvű olvasókhoz is eljutott a fajta híre. Továbbra sem azt szeretnénk, hogy mindenki erdélyi kopót akarjon. Sokkal fontosabb, hogy aki találkozik vele, értse, milyen kutyát lát, milyen múlt van mögötte, és milyen igényei vannak. Egy gyereknek egy iskolai bemutatón természetesen a kutya közelsége az első élmény. Ha ebből később kíváncsiság lesz a magyar kutyafajták vagy éppen a vadászat története iránt, már érdemes volt elmennünk.
– Az idén elveszítették Dongót, a második és legtapasztaltabb kopójukat. Mit jelent egy ilyen kutya elvesztése, amikor az egész családi élet ennyire összefonódott velük?
– Dongó nyolc és fél éves volt, közel hetven vadászaton vett részt velünk. Nagyon jól ismertük egymást; sok helyzetben már egy pillantásból tudtuk, mit akar a másik. A halála teljesen váratlanul ért bennünket. Hosszú évekig ő volt az a kutya, amelyikhez a többiek is igazodtak, és persze rengeteg emlékünk kötődik hozzá. Egyszer kölyökkorában, egy téli séta során beszakadt alatta a jég egy tó szélén, és teljesen elmerült a vízben. Sikerült kijutnia, majd a nagy hóban még hosszú utat tett meg velünk az autóig. Már akkor látszott rajta az a szívósság, amelyet később a vadászatokon is újra és újra megtapasztaltam. A veszteséget a többi kutya jelenléte sem teszi semmissé, ám az élet, ha nehezen is, de természetesen megy tovább, és új, fiatal kopók is érkeztek a családba. A kutyákkal töltött évek egyik nehéz igazsága, hogy az ember többnyire jóval tovább él náluk. Ezt tudjuk akkor is, amikor hazaviszünk egy kölyköt, mégsem lehet igazán felkészülni rá.
– Korábban azt mondta, az erdélyi kopók tartása valamiféle lázadás a mai korszellemmel szemben. Miben látja ezt?
– Abban, hogy ma szinte minden arra biztat bennünket, minél gyorsabban, minél kényelmesebben intézzük el a dolgainkat, és lehetőleg semmi ne kössön le túlságosan. A kutyatartás, különösen több ilyen erős karakterű kutyáé, ennek éppen az ellenkezője. Nem lehet szüneteltetni, elnapolni vagy félvállról venni. Akkor is menni kell, amikor esik, amikor hideg van, amikor az ember fáradt, vagy éppen volna sürgősebb dolga. Cserébe olyan helyekre jutunk el, ahová különben talán soha, és olyan dolgokat veszünk észre, amelyek mellett korábban elmentünk volna. Azt tapasztalom magamon, hogy azóta egészen másként járok az erdőben. Figyelem a szelet, a talaj változását, a nyomokat, a kutyák mozgását, azt, hogy mikor és miért válnak figyelmessé. Szeretem, hogy nem mindent én irányítok, mert állandóan tanulnom kell tőlük. Ha majd megöregszem, szívesen ücsörgök egy pohár jó, sokéves vörösborral a kezemben, remek könyvekkel az asztalon, és erdélyi kopókkal magam körül. Addig viszont még sokat szeretném járni velük az erdőt.
Biztosítás
A tanév rendje
Csengetési rend
Időpont foglalás fogadóórára
Elérhetőségek
Gólyafészek - Kamerakép
Időkép adatok és webkamera
