Búcsú Bozai Lajos bácsitól

„Szeretet nélkül lehet fát aprítani,

és szeretet nélkül lehet téglákat formálni,

de szeretet nélkül nem szabad gyermekekkel bánni!”

                                                               Lev Tolsztoj

Ismét kinyílt az égi tanterem ajtaja, ismét besétált rajta egy Tanárember…

Megérkezett, körbenézett a katedráról (sajnos, sok ismerős arcot látott, falubelieket, kollégákat, volt tanítványokat is), s ismerve Őt, valószínűleg azonnal munkához látott. Tanított és nevelt, vagyis inkább nevelt és tanított. Számára ez a sorrend volt a helyénvaló. Tette mindezt 1957 augusztusa óta. Akkor még Igar-Vámpusztán lépett a diákok elé, de az 1962. év februárját már Seregélyes-Szőlőhegyen köszöntötte. Ugyanazzal a lelkesedéssel látott munkához az új környezetben, mint annak idején az első munkahelyén. Mindig is az iskola, a kollégák, de leginkább a gyerekek szeretete jellemezte. Ez éltette, ez ösztönözte a munkájában, a hétköznapjaiban is. Ennek ellenére egy nagy és jelentős kitérő következett be életében. Az osztályt, az iskolát maga mögött hagyva egy falu vezetését vállalta el.

A gyerekektől tanácselnökként sem szakadt el. Rendszeresen kilátogatott focimeccseikre, s az iskolában – úgy Szőlőhegyen, mint bent a faluban – is sokszor megfordult. Tisztában volt az iskola falu életében betöltött fontos szerepével, ezért is szorgalmazta a felső tagozat épületének megépítését.

A rendszerváltást követően újra az eredeti hivatása, a tanítás felé fordult. Tanított testnevelést, technikát, s a délutáni napközis nevelői munkából is kivette a részét. Megtalálta a helyét a kisegítős gyerekek között is. Munkáját úgy folytatta, ahogy egykor Szőlőhegyen abbahagyta: lelkesen, kreatívan, kitartóan. Számára a legnagyobb elismerést a csillogó gyerekszemek, a feléje áradó szeretet jelentette. Ezért élt, ezért dolgozott.

Ezt tette nyugdíjba vonulása után is. Akkor az iskolás gyerekeket imádott unokái váltották fel. Róluk, családjáról mindig is büszkén (és sohasem szűkszavúan) mesélt.

Hallhattunk betegségeiről is, de soha nem panaszkodott, mindig, mindenhol a megoldást kereste. Mindig is megmaradt minden iránt érdeklődő, nyitott, vidám embernek.

Egy ilyen Tanárembernek biztosan helye van az égi katedrán, de az az igazság, itt a földi iskolából is nagyon hiányzik. A tények azonban megváltoztathatatlanok: Lajos bácsi elment, egy végleges kitérőre… Innen az iskolából, a gyerekek közül búcsúzóul egy gondolatot küldünk utána: 

„Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.”

                                                                                                                Carl Wiliam Buehner

Isten áldjon, Lajos bácsi!