Határtalanul: 4 nap Erdélyben

Hetedik évfolyamosokként, úgy mint sok előttünk járó seregélyesi diák, 2025 áprilisában útnak indultunk Erdélybe, hogy fejet hajtsunk mindazok előtt, akik a legnehezebb időkben is őrizték magyarságukat, anyanyelvüket, kultúrájukat.

Útunk összesen négy nap, és több mint 1800 km volt. Az itt gyűjtött élményeinket már senki nem veheti el tőlünk.

’Váradon Szent László nyomában jártunk
Királyhágón uzsonnáztunk
Kolozsváron majd megáztunk
A Nyikónál szunyókáltunk
Szejkefürdőn kaput néztünk
Udvarhelyen nézelődtünk
Segesváron lépcsőt másztunk
Korondon nyalakodtunk, taplásztunk
Parajdon sót nyaltunk
Szovátán futottunk
Határtalanul!

A hetedik évfolyam Határtalanul! kirándulása 2025. április 26-29. közt valósult meg.
Az ezt megelőző hetekben tanárainkkal felkészítőórákon vettünk részt, melyen megismertük úti célunkat. Ezeken az alkalmakon Csilla néni, Erika néni és Annabella néni sokat meséltek nekünk Erdélyről, valóságos ékszerdobozként festették le, ami színültig van történelemmel, kultúrával, természeti kincsekkel és megannyi felfedezni valóval. A munkából mi is kivettük a részünk. Annabella néni nem csak egy-egy úti célunk ,,szakértőjévé” választott minket, hogy egy-egy nevezetességnek tüzetesebben utánanézzünk, és beszámolót készítsünk róla az útra, hanem csoportokban fel is díszítettük osztálytermeinket plakátokkal, térképekkel, székely motívumokkal. Csilla nénivel online, az ,,Okosdoboz” feladatain keresztül fedeztük fel Erdély legszebb helyeit, történelmét, történeteit, legendáit. Erika nénivel a sóról tanultunk, kísérleteztünk vele és plakátot is készítettünk hozzá.

Első nap
Utazásunk 2025. április 26-án vette kezdetét. A szülőktől való búcsúzás után útnak indultunk a hosszú, de régóta várt útnak. Sokat készülődtünk erre a néhány napra, és indulás előtt a nagy izgalomban néhányan még aludni is elfelejtettek. Buszra szállva mindenki nagyon izgatott volt, alig fért a bőrébe. Még itthon, a határátkelés előtt egy kisebb meglepetés várt minket az egyik pihenőnkön, ahol összetalálkoztunk Csuja Imre művészúrral. A szerencsés véletlent jó ómennek tekintettük az útra nézve. Itt találkoztunk először idegenvezetőnkkel is, akitől ha a busz mikrofonjában meghallottuk, hogy halihó, a válasz mindig az volt, hogy ,,FIGYELEK!”.
A határátkelés olyan zökkenőmentesen ment, hogy szinte észre sem vettük. Több kisebb pihenő után először Nagyvárad kincseit látogattuk meg. A busz éppen a Kanonok-sor mellett tett le minket, ahol Kristóf mesélt nekünk az épületről. Ezután átsétáltunk a Szent László székesegyházhoz és a Püspöki palotához. Máté Szent László szobránál szemléletesen mesélt nekünk a két épületről, mindent sorra véve. Azt is megtudtuk, hogy az népi hiedelem szerint a palotának 365 ablaka van, az év napjait szimbolizálva, de ez persze nem igaz.
Miután Máté befejezte mondandóját, koszorút helyeztünk el Szent László szobránál, majd először a székesegyházba tértünk be. A székesegyházban egyszerre értettük meg, mit jelent a monumentális kifejezés, és mind nyomozásba fogtunk, milyen barokk elemeket fedezhetünk fel. A Püspöki palotában egy már a történelemkönyvekből régóta ismert szoborral találkoztunk: Szent László hermájával. Lenyűgöztek minket az apró részletek, melyek csak közelebb lépve az arany szoborhoz bontakoztak ki.
Útunk folytatásaképp Királyhágón uzsonna közben csodáloztunk rá a Kárpátok vonulatára először, mielőtt közéjül merészkedtünk volna. Ez a csodás látvány egész útunk során elkísért. Hegyek és völgyek, legelésző állatok, takaros kis házak, csodás templomok váltották egymást, akárhányszor csak kinéztünk az ablakon. Királyhágón azonban azt még nem tudhattuk, hogy a már ott jól látható viharfelhők útunk következő állomását meghiúsítják.
Bánffyhunyadon áthaladva a buszüvegre tapadva figyeltük a szokatlan, de annál érdekesebb épületeket, melyet idegenvezetőnktől megtudtuk, cigánypalotáknak neveznek. A sokszor színes tetejű, szokatlanul díszes kúriák azonban, mint kiderült, a kíváncsi szemeknek szólnak csupán, belül éppoly üresek és lakatlanok, mint a babaházak. Csucsán és Sebesváron áthaladva idegenvezetőnk mesélt nekünk Ady és Boncza Berta kései kapcsolatáról, és a sebesvári fölvárról, ahonnan a megsebesült II. Rákóczy Györgyöt vitték Váradra.
Kolozsvárra érkezve az időjárás nem kegyelmezett a programunknak, a heves felhőszakadás miatt a buszunk mintha egy folyóban gázolt volna. Ilyet korábban még sosem tapasztaltunk. A meredek utakról lecsorgó víz sodrásában lépésben haladtunk a főtér felé. Az utolsó pillanatig reménykedtünk abban, hogy a történelmi belvárosba érve le tudunk szállni, de sajnos nem így történt. A Mátyás-szoborcsoport és a Szent Mihály-templom mellett elhaladva majd megszakadt a szívünk. Mátyás király szülőházát pedig még csak messziről sem láthattuk. Mindezekre ugyanis lelkesen készültünk, de nem volt mit tenni. Szomorúan távolodtunk Kolozsvártól, míg a buszból az út mentén fehérlő jégverés nyomait néztük.
Hosszú várakozás után estére Nyikómalomfalvára érkeztünk, a szállásunkra. Itt a házigazdánk, Ildikó néni már meleg szeretettel és vacsorával várt bennünket. Az úttól elmacskásodva ültünk a gőzölgő csorbaleves elé, ami mindenkiben más-más benyomást keltett. Azokat, akiktől idegen volt ez az ízvilág, az ezután érkező sült húsok nyugtattak csak meg igazán. Tanáraink szobákra osztottak minket, majd fürdés és kipakolás után nyugovóra tértünk.

Második nap
Második napunk reggelén a hideg, friss levegő gyorsan ébresztett minket. Reggeli után mindannyian pakoltunk magunknak a nap folyamára elemózsiát, ki szendvicset készített, ki a bundás kenyerekre csapott le, de voltak olyan bátrak, akik megpróbálták szállíthatóvá tenni a svédasztal virslis-tojásos részlegét is. Első úti célja Székelyudvarhely volt, Erdély legmagyarabb városa. A Küküllő-parti Athénnak is nevezett, a maga több mint 30.000 magyar nyelvű lakójával büszkélkedő város gazdag történelméről, kultúrájáról már itthon, indulás előtt is sokat beszéltünk. Buszunk épp egy helyi nevezetesség, a Vasszékely elnevezésű szobornál tett le minket, ahol Lili és Tekla kutatómunkájának eredményét adta elő.
Meséltek nekünk a város történelméről, jelentőségéről, nevezetességeiről. Elmondták azt is, hogy milyen iskolák vannak a városban, valamint hogy milyen nevezetes történelmi, irodalmi személyeknek adott korábban otthont. A szobor tövében idegenvezetőnkkel, Márti nénivel megemlékeztünk az Ojtozi-szorosnál hősiesen helytálló 82. Székely gyalogezredről. A szobor talapzata a négy égtájban egy-egy idézet hirdeti a hősök bátorságát: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok".
Városi sétára indulva egyre inkább otthon éreztük magunkat. Szinte mindenhol magyar feliratokkal, magyar szóval találkoztunk. Először a Székelyudvarhelyi Református Kollégium udvarába tértünk be. Ennek az iskolának a tanulója volt egykor Orbán Balázs, Benedek Elek és Kányádi Sándor is. Benedek Elek szobra a kollégium udvarán állt, emlékezve a ,,nagy mesemondóra”.
Székelyudvarhely történelmi belvárosában a Városháza előtt a főtéren Orbán Áron tervei alapján készült szökőkútra bukkantunk, melyen négy alak emlékeztet minket a tradícionális székely mesteremberekre, emlékezve és tiszteletet adva a várost és a környéket építő szorgos kezekre. Mi magunk is kísérletet tettünk arra, hogy kitaláljuk a szobrok mesterségeit. Végül egy fejszéjét fenő erdei munkásra, egy kohászra, egy bokályt festő korondi fazekasra és egy búzakévét kötő asszonyra ismertünk.
Nem messze innen a város szívében álló Emlékezet parkjában is tiszteletünket tettük. Itt 13 magyar nagyság előtt tisztelegtünk, akik közt királyainkra, íróinkra, hadvezéreinkre ismertünk. Az előttünk megelevenedő alakokkal történelem és magyarórákon rendszeresen találkozunk, úgy mint Csaba királyfi, Szent László, Fráter György, Bethlen Gábor, Wesselényi Miklós, Bethlen István, Kós Károly, Nyirő József, Bem József, II. Rákóczi Ferenc, Báthory István és Hunyadi János. Az egyik szobor felirata a következő volt: a vándor székely hazatalál. Bár mi még nem tanultunk Wass Albertről, de Annabella néni megígérte, hogy érettségiig még fogunk a nevével találkozni. Kisebb séta után, miután megnéztük a város barokk, klasszicista és szecessziós elemeket is tükröző épületeit, Szejkefürdőre indultunk tovább.
A híres székelykapusorhoz érkezve Levi mesélt nekünk a motívumok jelentéséről és a székelykapuk hagyományos felosztásáról, alkotórészeinek nevéről. Voltak köztük faragott és festett kapuk is, és mindannyian éreztük, hogy minden részlet kibogozásához egy nap sem lenne elég. A 17 székelykapu alatt bámészkodva sétáltunk, mindig feljebb és feljebb érve Orbán Balázs sírjánál találtuk magunkat.
Itt Huba elmesélte nekünk életének legfontosabb eseményeit, jelentőségét. Orbán Balázs ugyanis nem csupán, mint politikus volt óriási hatással Erdély előmenetelére, hanem néprajzkutatói munkájának köszönhetően megalkotta A Székelyföld leírása művét, amely addig egy feltáratlan oldalát mutatta meg Székelyföld történelmének, természetrajzának és néprajzának. Emléke előtt tisztelegve koszorúzással zártuk látogatásunk.
Szejkefürdőn ezután festői környezetben fogyaszthattuk el csomagolt tízórainkat. A csodás zöld környezetben, madárcsicsergést hallgatva és érezve a nap melegét még a falat is jobban esett. Segesvárra érkezve a történelmi belvárosba sétáltunk fel, ahol a középkori Óratorony és a Dominika kolostortemplom árnyékában pihentünk meg. A szemfülesek azt is észrevették, hogy szemben a templommal egy Drakula múzeum is várja a látogatókat, épp abban az épületben, ahol a helyi legenda szerint a rettegett gróf, Vlad Tepes született. Idegenvezetőnk azonban elárulta, erre nincs semmiféle bizonyíték.
Egy régi, macskaköves úton ezután egy furcsa, messziről feketének tűnő alagútszerű úthoz értünk. Közelebb érve megláttuk, hogy az út végén fény világít, ám addig egy hosszú lépcsősoron vezet az út felfelé. A kihívás adta magát: számoljuk meg a lépcsőket! Persze, gondolhattuk volna, van egy csavar a feladatban. Hiába voltak velünk a jó matekosok is, a legtöbben 175 lépcsőfokot számoltak, de szinte senki nem vette észre a legelső lépcsőt, amire már akkor felálltunk, mielőtt számolni kezdtünk volna. Ez volt a diáklépcső egyik kis titka.
Fent a lépcsők tetején, miután Alex kitáncolta magát gitárszóra, egy iskolát találtunk, ami számunka világossá tette, hogy az idejáró diákok ezt a 176 lépcsőfokot minden nap megmásszák becsengetés előtt. Ekkor mind mázlistának gondoltuk magunkat, hogy nekünk csupán három lépcsőnk van a bejárat előtt. Azonban felt az iskola mellett a vártemplom árnyékából csodás kilátás nyílt az alattunk húzódó völgyre, már ezért megérte feljönnünk.
Leereszkedve a lépcsőkön néhány utcával arrébb a Petőfi-szobornál találtuk magunkat. Gréti elszavalta nekünk a költő utolsó versét, Nóri pedig felolvasta feleségének írt utolsó levelét, hisz mint tudjuk, az 1848-49-es szabadságharcban Segesvár mellett látták az ifjú költőt utoljára. Egy órácska szabadidőt nézelődésre szántunk a magunk tempójában. Ezután város mellett megállva a segesvári csatára emlékező emlékműnél Nimród mondott néhány szót a szabadságharcról, azok hőseiről, és elhelyeztük az emlékezés koszorúit.
A szállásra visszatérve vacsora előtt volt egy kis időnk játszani, így Annabella nénit és Csilla nénit elcsábítottuk egy kis labdázásra, de Csilla nénivel a bújócska is sokkal izgalmasabb volt. Mindeközben mindenki valamilyen játékkal foglalta el magát, bár Nimród valahogy egy gyerekharapás áldozata lett. Hogy hogyan is történt, az örök rejtély marad, de a sebét szakszerűen elláttuk.
Második éjszakánkon már nem nagyon kellett minket altatni. Fáradtan dőltünk ágynak.

Harmadik nap
Harmadik napunk a régi székely mesterségek bűvöletében telt. Reggeli után Nyikómalomfalván Jenő bácsi fafaragó mesterhez sétáltunk el, aki a faluban sétálva megmutatta a legszebb, legrégibb és legérdekesebb kapukat is, miközben a környéken használt motívumokról mesélt. Megtudtuk tőle, hogy a fafaragó mesterek többnyire az apjuktól tanulják a mesterséget, ahogy azt ő is tette. A műhelyébe érve megmutatta, hogyan lesz a darab fákból valódi mestermű. Az épp készülőfélben lévő kaput a fiúk segítségével össze is állítottuk, a könyökfába a faszeget Alex és Kristóf kalapálta be. Armand pedig elsőként jelentkezett a szerszámok kipróbálására. Lili tulipános monogramjának készülte közben egy egész csapat ragadott vésőt.
Korondra indulva útközben Farkaslakán meglátogattuk Tamási Áron sírját és szülőházát. Itt Boti mesélt nekünk a költő életéről, Danus pedig később részleteket olvasott fel az Ábel a rengetegben című művéből.
Korondra érve egy nagyon érdekes előadást hallhattunk a méhek jelentőségéről a természetben, államalkotó rovarként épített társadalmukról és a méhészmesterség fortélyairól. Mindeközben bár a fülünk az elhangzottakra hegyeztük, sok-sok különböző mézet kóstolhattunk. A legkülönlegesebbek a homoktövises krémméz és a propolisz volt. Sokan útravalónak is hoztak belőlük.
Ezután elsétáltunk egy kihalófélben lévő mesterséget saját szemünkkel megnézni. A mesterség eltűnése nem csak a vállalkozó szellem, hanem az alapanyagul szolgáló taplógomba eltűnése is okozza. A tapló felhasználási lehetőségeit megismerve megnézhettük, hogyan és milyen eszközök segítségével készülnek belőle a különböző használati tárgyak pl. szemüvegtörlő, sebtapasz, kalap, dísztárgyak. A korondi kerámia és a taplászat ötvözte apró emlékül többen vásároltak Jenő bácsitól kis egereket a hűtőre.
Ezt követően a parajdi sóbánya felé vettük útunkat, ahol a bányába autóbuszokkal szállították a látogatókat. Itt megcsodálhattuk a különböző sóképződményeket, Armand és Csenge mesélt nekünk a só történelmi jelentőségéről, élettani hatásairól, a sóbánya történetéről, helyszíneiről. Hogy meg is tapasztalhassuk a sós levegőn töltött idő jótékony hatását, egy gyorsan elreppenő órát felfedezéssel, játékkal töltöttünk. Nekünk még szerencsénk volt, tudjuk, hogy azóta a bányát elárasztotta a Korond-patak vize, a látogatók számára az itt látható helyszínek már nem láthatók, mind víz alatt vannak.
Újra a felszínre érve a sóvágás fortélyait mutatták meg nekünk Korondon. Megtudtuk, hogy a parajdi sóban összesen 84-féle egészségügyileg hasznos anyag van, és megtapasztalhattuk azt is, mennyiféle felhasználási módja lehet az általunk természetesnek tartott konyhasón kívül. Csaba sóvágó mester, aki számára mi csak Katikák és Petikék voltunk, a szemünk láttára vágta ketté a hatalmas sótömböt. A fűrész mellé állva azt mondta nekünk, hogy öt perc ebben a sós permetben olyan, mint egy óra a sóbányában. Hogy ez így van-e, azt nem tudtuk meg, de végül úgy néztünk ki, mint a hóemberek.
Visszatérve szállásunkra vacsora előtt Annabella néni vezényletében kényelmesen elhelyezkedtünk a napsütéses udvaron, és a sietség miatt kimaradt előadásaikat, meséiket hallgattuk meg egymásnak. A csapat egyetértett abban, hogy Alex Kolozsvári bíró meséjét sajnáljuk, hogy nem Mátyás szülőháza mellett hallgathattuk meg.

Negyedik nap
Negyedik napunkon búcsút vettünk nyikómalomfalvi kedves vendéglátóinktól. Hosszú útnak néztünk elébe, ám utolsó megálló gyanánt a Medve-tavat látogattuk meg. Mikor megérkeztünk, Erika néni mesélt nekünk a tó kialakulásáról, ami egyedülálló a maga nemében. Megtudtuk, hogy a tó vize szinte telített sóoldat, csupán néhány élőlény tudta ezt a környezetet élőhelyeként választani. A tavat volt, aki komótosan és bogarászva sétálta körbe az ösvényen, míg mások a hosszú útra készülvén körbekocogták a medvebőr alakú képződményt.
Buszra szállva igyekeztünk magunkat lélekben felkészíteni a hazafele útra. Eleinte a legtöbben aludtunk, próbáltuk elterelni a figyelmünket az út fáradalmairól. Annabella néni az elmúlt napok érdekességeiről még kvízjátékot is szervezett, próbára téve a megfigyelőképességünket és az emlékezetünk. Hazafelé játszottunk, énekeltünk, és estére fáradtan, de élményekkel gazdagon és épségben tértünk vissza szüleikhez.
Köszönjük Erika néninek, Csilla néninek és Annabella néninek, hogy felkészítettek minket erre a kalandra, vigyáztak ránk, és hogy épségben haza is hoztak bennünket.