A Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár 13. alkalommal hirdette meg a

Tündérszó határok nélkül meseíró pályázatot. A világ bármely országában élő, 8-

15 év közötti gyerekektől várták a magyar nyelvű történeteket. Iskolánkból Gyenge

Laura 7. b osztályos tanuló és Polák Hanna 6. a osztályos tanuló nyújtott be

pályázatot.

Gyenge Laura június 4-én díjátadó ünnepségen vehetett részt a Gárdonyi Géza

Művelődési Ház és Könyvtárban. A három libatoll című meséjével 2. helyezést ért

el! Korosztályában 68 mesét értékelt a zsűri, Laura az Amerikai Egyesült Államokból,

Erdélyből, s Magyarország számos pontjáról pályázó diákokat előzött meg

pályamunkájával.  Gratulálunk eredményéhez, további sikeres alkotást kívánunk!

Laura meséje:

A három libatoll

Minden ember olyan életről álmodik, amelyben az őt körülvevő világban csak tisztességes,

megbízható társak szegélyezik életét. A legtöbb ember reméli azt is, hogy földi pályája során

talál olyan társakat, barátokat, akikre számíthat, ha az élet vad zivatarai az ő életét cibálják.

Sokan álmodnak arról is, hogy életük során alkossanak valami kiemelkedő, valami csodás

dolgot, hiszen büszkék lehetnének magukra, s büszkeséggel töltené el a vele és körülötte élő

embereket is. A három libatoll gyermek is ugyanígy gondolkodott az élet dolgairól.

A három jó barát egy libán éldegélt a baromfiudvarban. A nagyobbik Penna, a középső

Tollas,a legkisebb Pihe. Tudták, nemcsak az udvarban való utazgatásért vannak a libán,

hanem azért, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól és szép küllemet adjanak a

szárnyasnak. Szép dolog egy libát megvédeni a hidegtől, díszelegni rajta egy-egy kellemes

fürdő után. De ennél azért merészebb álmaik voltak. Arról ábrándoztak, hogy egyszer

fontosabb dolgot is tehessenek, amire büszkék lehetnek. Azt tervezték, életük végéig együtt

maradnak. Olyan erős volt bennük ez az érzés, hogy hittek abban, őket senki nem tudja

szétválasztani. Sajnos ez az érzés nem tartott sokáig.

Egy reggel nyugtalanul ébredtek. Érezték, hogy valami történni fog velük, amit nagyon nem

szerettek volna. Feszengve mozgolódtak egymás mellett, egyikük idegesebb volt, mint a

másik. Egyszer éles fájdalom kerítette őket hatalmába. Azt érezték, hogy tépik, csipkedik

őket, nagyon fájt nekik. Hiába kapaszkodtak, hiába szorították egymás kezét, elszakították

őket. Látták, hogy egyre távolabb kerülnek egymástól. Érezték, hogy az eddig felépített

álmaik szempillantás alatt szertefoszlanak. Kiabáltak, hogy nagyon vigyázzanak magukra,

hiszen bíztak a valamikori találkozásban. De minél távolabb kerültek egymástól egyre

kevésbé reménykedtek a viszontlátásban.

Penna szépen, megtisztítva díszdobozban - ami nagyon tetszett neki- egy kislányhoz került. A

szüleitől kapta Pennát, hogy sok-sok szép verset írjon, hiszen imádta az költészetet, s maga is

próbálgatott keszekusza strófákat írogatni. A kislány kényelmesen elhelyezte a gyönyörű

tollat az ujjai közé és belemártotta a tintába. Pennának először kényelmetlen volt, hideg futott

át rajta. Majd szépen elkezdett mozogni a lányka keze egyenletesen, szinte ritmusra. Ez már

jól esett hősünknek, táncolt a papíron ontva magából a betűket, szavakat, mondatokat. Penna

érezte magában is a versírásban való tehetségét. Egy alkalommal előfordult, hogy a toll önálló

életre kelt, miközben a kislány óvatosan a kezében tartotta. Ugrált jobbra-balra, fickándozott

fel-alá, alig bírt boldogságában nyugton maradni. Egy pillanatra elfeledte mennyire

hiányoznak neki a barátai, csak az járt az eszében, hogy a kislánnyal valami hatalmasat

alkosson. Itt a lehetőség, hogy a barátaival tervezgetett merész álmokat valóra válthassa. Az

egyik ilyen önfeledt jókedvben írt verssel nyert a kislány egy irodalmi pályázatot. Örömében

megölelte és azon nyomban táncra perdültek. Megpuszilta Pennát, és a díszdobozban kitette a

szobája legszebb polcára. Végtelenül büszke volt rá.

Toll barátunk is nagyon meghatódott, arra gondolt, bárcsak barátai is osztozhatnának az

örömében.

Tollas hősünk miután elszakították barátaitól egyik helyről a másikra sodródott. Végül tizenöt

toll társával összekötve - gumiszerű kalapkához rögzítve-, egy hosszú, keskeny papírcsőbe

helyezték.

–Itt fogom leélni az életemet, a sötét dobozban gúzsba kötve? –siránkozott.

Hosszú búslakodása után egyszer csak kinyílt a tároló teteje. A fény felé nézve megpillantott

egy bájos lányarcot. Ő óvatosan kiemelte a dobozból.. Barátaitól való elszakadása óta nem

fogta el ilyen kellemes érzés. A kislány egy lehelet finom puszit szórt hősünkre és mormolt

valamit, amit Tollas nem értett, pedig kitűnő hallása volt. Aztán elkezdődött a játék. Ütővel

ide-oda hajszolták szegényt. Egy gumikupakba állt Tollas, ami enyhítette az ütés által okozott

fájdalmakat, de így is kellemetlen érzés volt. Régi életérzés tört rá a repüléstől, s azon vette

észre magát, hogy kezdte élvezni a fel-alá repkedést. Ezt az érzést akkor tapasztalta utoljára,

mikor a liba hátán élt, aki néha megpróbált a baromfiudvarból szárnyalva kitörni. A hosszan

tartó, kimerítő játék végén a kislánnyal együtt, holt fáradtan zuhantak a tornacsarnok közepén

található pályára. Verejtéktől izzadó homlokát megtörölve kezébe vette Tollast, suttogó

hanggal megköszönte, hogy segített neki abban, hogy megnyerje a versenyt. Megígérte, ha

hazaérnek, kiteszi őt a legszebb polcra a szobájában. Együtt álltak a dobogó legfelső fokára,

hogy az érmet a nyakukba akaszthassák. Tollast nagy büszkeség árasztotta el és azt gondolta:

- Bárcsak a barátaival együtt ünnepelhetne!

Pihe miután elvált barátaitól egy zsákba került sok-sok társával együtt. Úgy érezte, hiába az

ezernyi toll, mégis egyedül van. Egy reggel hangokat hallott. Szeretett volna minél hamarabb

kijutni a túlzsúfolt helyről, ezért úgy helyezkedett, hogy ő legyen a puttony tetején. Hangos

kiabálásba kezdett:

- Vigyetek el kérlek, szeretném megtalálni a barátaimat!

Miután ügyesen fészkelődött, gondos kezek egy párnahuzatba rakták. Egy szobában találta

magát. Szép, takaros helyiség volt. Világos, tiszta, kellemes illatú. Igazán jól és biztonságban

érezte magát. Rövidesen egy kislány lépett a szobába és lefekvéshez készülődött. Szépen,

óvatosan megigazította a párnát, benne elrendezte a tollakat, majd lehajtotta fejét és elaludt.

Ez Pihe szívét igen megdobogtatta. Tudta, neki kell tartani és vigyázni erre az aranyos

fejecskére, hogy jól aludjon és szépeket álmodjon. De hősünk még picike és játékos volt, ezért

kikandikált a huzatból és megcsiklandozta a kislány orrát, aki felébredt és jólesően kacagni

kezdett. Ez a jókedv átragadt Pihére is, akivel együtt nevettek ezután éjszakákon át. A kislány

a mamájánál nyaralt, de bármennyire is élvezte a nagyival töltött hetet, haza kellett mennie

szüleivel. Fogta Pihét és mondta neki, hogy nagyon megszerette, hazaviszi és mostantól vele

fog élni. Ez a gondolata nagymamája tekintetére is örömet csalt. Ígéretet tett Pihének, hogy

kirakja a legszebb polcra a szobájában. Pihe barátunk nagyon büszke volt, hogy így

megszerette a kis emberke, és arra gondolt, bárcsak a barátaival is megoszthatná ezt az

élményt!

Három hősünk: a nagyobbik Penna, a középső Tollas és a legkisebb Pihe egy szép, tágas,

világos, jó illatú szoba legszebb polcán találták magukat. Körülnéztek és mint aki szellemeket

lát, csodálkozva tekintettek egymásra. Ekkor ébredtek rá, hogy mindannyiuk kedves lánykája

ugyanaz a csodálatos kisember. Végtelen öröm és földöntúli érzés járta át őket, még ma is

büszkén mesélik élményeiket egymásnak.

Az életben te is találsz egy különleges barátot. Valakit, aki megváltoztatja az életedet, valakit,

aki megnevettet mindaddig, amíg nem tudod abbahagyni. Valakit, aki meggyőz téged arról,

hogy valóban van egy bezárt ajtó, ami csak arra vár, hogy kinyisd. Ez az örök barátság!