Emlékest a Zichy család egykori fészkében

A Magyar Történelmi Családok Egyesülete és a Zichy Örökségért Alapítvány gróf Zichy Géza halálának 100. évfordulójára emlékévet szervezett, hogy bemutassa a magyar zenei élet e méltatlanul elfeledett tehetségét. A programsorozat szombaton fontos állomásához érkezett, amikor a művész gyermekkori családi fészkében, Seregélyesen ismerkedhetett meg a közönség rendkívüli életének történetével, valamint egy-egy művével.

A református templomban mintegy házigazdaként, az egyházközség képviseletében először Maksai Attila lelkipásztor, a seregélyesi program legfőbb szervezőjeként pedig a Seregélyesi Baptista Általános Iskola igazgatója, Sajtos József köszöntötte az emlékest közönségét, a fellépő művészeket és a Zichy család tagjait, felidézve gróf Zichy Géza életének lapjait, méltatva pályafutását és sikereit. Az ünnepi program két részből állt. Zichy Pál – szépapját méltató – bevezetője után először a dédunoka, Deréky Géza történész, műfordító anekdotákon keresztül elevenítette fel a grófi rokon alakját, majd a nagyszerű szerző és zongorista darabjai közül mutattak be egy ízelítő csokrot a fellépők: Darvassi Andrea zongora-, Magyaróvári Viktor ének-, Nagy Ivett hegedű-, valamint Dóczy Péter színművész.

– Én 1951-ben születtem, amikor a kitelepítések megkezdődtek – idézte a múltat a FEOL-nak Deréky Géza, gróf Zichy Géza dédunokája. – Minket érdekes módon nem érintett az intézkedés, egy trükkel megúsztuk a dolgot, azonban később önmagunkat telepítettük ki vidékre, a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Mádra, ahol apám földet birtokolt. Aztán visszakerültünk Budapestre, egy olyan házba, ami egykor a Zichy család tulajdonában volt. Még az államosítás előtt sikerült beköltöznünk, és utána már nem tettek minket ki onnan. A fővárosban jártam iskolába, ahol már kisgyerekként éreztették velem, hogy nem látnak szívesen, az osztálykönyvbe beleírták a nevem mellé, hogy osztályidegen vagyok. Tízévesen fogalmam sem volt arról, miként reagáljak erre. Vasárnaponként a szüleim és a baráti körünk a ferencesekhez járt misére. A mi lakásunkban gyűlt össze a társaság, és már kisgyerekként hallottam, hogy a modoruk merőben különbözik attól, ami szokásosnak számított, ráadásul németük és franciául beszéltek olyankor, ha azt akarták, ne értsük, miről van szó. Tudatosodott bennem, hogy egy olyan rétegbe születtem, amely valamilyen módon saját magát is megkülönbözteti. De mindig a másik ember tisztelete, nem pedig a lenézése volt a lényeg.

Deréky Géza arról is beszélt, hogy édesanyához ragaszkodott a legjobban, aki 1913-ban született, így ő viszonylag kései gyereknek számított.

– Egy élő lexikon volt, szinte mindenkit ismert a terebélyes Zichy családból. Az apai felmenőiről mesélt elsősorban, Zichy Gézáról beszélt a legtöbbet. Seregélyes volt a család régi fészke, Géza is itt töltötte a gyerekkorát, itt történt a vadászbaleset is, amikor egy sörétes puskával előtte a saját jobb karját. Ennek ellenére a zenetörténet első félkezes zongoraművészévé vált. Róla hallottam a legtöbb különleges történetet: zongoristaként bejárta egész Európát, Liszt Ferenc tanítványa és barátja lett. Olyan úttörő teljesítményt tett le az asztalra, hogy Európa hírű koncert-zongoraművészként szerzett hírnevet magának. Nem lehetett katona, pedig imponált neki a huszárság példája, még Ferenc Józsefhez is elment azért, hogy bevonulhasson. Fél év alatt mindent megtanult, és ezt annyira tökélyre fejlesztette, hogy fél kézzel többet meg tudott tenni, mint más két kézzel. Élete során mindig törődött az elesettekkel. Az első világháború idején szíven ütötte a hadirokkantak sorsa, és segíteni akart, ezért adta ki „A félkezű ember” című könyvet is. Járta a magyarországi hadikórházakat, bátorította, tanította a hadirokkantakat. Olyan gesztusokat tett, amelyek elsősorban lelkiekben példaértékűek.

„A félkezű ember” című könyvnek nemrégiben megjelent az újabb kiadása, emlékeztetett Deréky Géza.

– A Jóisten megkímélt attól, hogy hasonló sorscsapás érjen, de a génjeimben örököltem a pozitív hozzáállást, az élet szeretetét. Tudom, hogy mindenért meg kell küzdeni. A családom a régi átkos rendszer miatt külföldre kényszerült, de én hazaköltöztem. Nem volt könnyű ismét beilleszkedni Magyarországon, műfordítóként dolgoztam és dolgozom a mai napig, mert kötelességeim vannak a családom és a magyarság felé. A legfontosabb számomra a közjó szolgálata azzal a szerény tudással, amely a birtokomban van, ehhez pedig fegyelmezett életet kell élnem.

– A kilencvenes évek közepén voltam gyerek, ezért szerencsére az én generációmat a kommunista elnyomás már nem érintette – emlékezett Zichy Pál. – Egy régi emlék jut eszembe. Amikor leírtam fonetikusan, hogy „Zicsi”, a nagymamám kijavított, megmutatta, miként kell helyesen leírni a családunk nevét. Aztán azt is elmondta, hogy ez egy grófi család. Büszke voltam erre, később elsütöttem egy lánynak is, akinek udvaroltam: igaz, nem vált be a párkeresésnél, de emlékként megmaradt. Idővel aztán nagyon sok családi történetet megismertem, már csak azért is, mert édesapám történész. A családi találkozók a mindennapok részévé váltak, és őriztük a tárgyi emlékeket is, amelyeket sikerült megmenteni a kastélyból. Tudatosabban csak később, az egyetemi éveim alatt kezdtem a múlttal foglalkozni, 26 évesen csatlakoztam a Magyar Történelmi Családok Egyesületéhez, ahol hasonló származású és érdeklődésű emberek közegébe kerültem.

Zichy Pál hozzátette, elég nehéz feladat a Zichy család tagjaival a kapcsolattartás, hiszen élnek rokonai Európában, Észak- és Dél-Amerikában, nagyon sok helyén a világnak. De tudja, kötelessége ápolni a hagyományokat, a szellemi örökséget. Édesapjával tavaly létrehozta a Zichy Örökség Alapítványt, így hivatalos formát adtak a tevékenységüknek. Aztán bizonyosan eljön az a nap is, amikor majd elmondja jelenleg három hónapos kisfiának, hogy ő egy Zichy leszármazott.

– Azt szeretném, hogy édes teher legyen ez neki, ne pedig ürügy arra, hogy érdemtelenül különbnek tartsa magát bárkinél – jelentette ki a büszke édesapa.

Zichy Gézának már gyermekkorában, Seregélyesen szenvedélyévé vált a vadászat. Egy alkalommal, amikor leugrott a bakról és a kocsi hátsó ülésén lévő, csőre töltött sörétes puskája után nyúlt, a fegyver elsült és szétroncsolta a jobb felkarját. Csak egy tapasztalt katonatiszt barátjának lélekjelenléte mentette meg attól, hogy a helyszínen elvérezzen. Felépülését és karjának elvesztését felidézve Zichy később egy helyütt ezt írta: „Gyáva gyermek voltam, akarat nélkül, és néhány hónap alatt a szerencsétlenség energikus, bátor fiúvá formált." Gróf Zichy Géza puszta akaraterejével és életkedvével tökéletesítette zongoratudását egy saját maga által kidolgozott technikával. A drámaíró, színműíró, zeneszerző, félkarú zongoraművész a kiegyezés utáni magyar komolyzenei élet egyik legtehetségesebb, legkülönlegesebb és mégis méltatlanul elfeledett képviselője volt. Elveszítette fél karját, de kitartásának és tehetségének köszönhetően bal kézzel virtuóz módon megtanult zongorázni és hosszú időn keresztül atyai jóbarátjával, Liszt Ferenccel együtt koncertezett Európa nagyvárosaiban. Mindezek mellett saját zongoraműveket, operákat és verseket írt. Az első világháború négy évében szinte állandóan úton volt, hogy a hadikórházakban saját példáját keresztül mutassa meg az amputált sebesülteknek, miként térhetnek vissza az önálló életbe, hogyan szerezhetik vissza önbecsülésüket – hívta fel a figyelmet Sajtos József. – Számukra írta „A félkezű ember” című könyvét, amely képekkel mutatta be, hogy a mindennapokban miként lehet fél kézzel élni. Zichy Géza egészen 1875-től 1918-ig, 43 éven keresztül volt a Nemzeti Zenede elnöke, 1891 és 1894 között az állami színházak – a Nemzeti Színház, valamint a Magyar Királyi Operaház – intendánsa. Huszonegy éven át, 1895-től 1916-ig a Magyar Királyi Operaház zeneszerző-vendégkarnagyaként tevékenykedett. Tiszteletbeli tagjává választotta a Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia.