A második teljes hetünket kezdjük az új tanévben. Kérdőjelekkel, de bizakodva.

Kérdőjelekkel, mert bár a sajtó teljesen biztonságos környezetről ad hírt, de a levegőben azért benne van a bizonytalanság. Mi lesz, ha ismét a vírus lesz az úr? Meddig jöhetnek a gyerekek iskolába? Mi lesz, ha visszatér a digitális tanrend? Kiket fog érinteni? És még sorolhatnánk a bennünk és másokban is felmerülő kérdéseket.

Bizakodva kezdjük az új tanévet, mert bízunk abban, hogy idén minden rendben lesz. Nem kell senkinek sem otthonról tanulnia. Nem fog megbetegedni senki, nem kell karanténba vonulnia sem diákunknak, sem szülőknek, sem kollégáknak. Bizakodunk, hogy nem lesz távoktatás, s egyben bízunk a jól átgondolt, időben meghozott és időben kihirdetett központi intézkedésekben is.

A tanévkezdés bizonytalansága a külső környezet bizonytalanságából fakad. A belső környezet, a bennünk, Önökben lévő feladattudat remélhetőleg biztos alapokon nyugszik. Célunk, feladatunk, hogy a gyerekek napjaink kaotikus körülményei között is biztonságban érezzék magukat, s a lehető legtöbbet sajátítsák el, tegyenek magukévá az iskola által nyújtott lehetőségekből. Önök is, mi is ezért dolgozunk. Tudjuk, tesszük a dolgunkat, Önökkel együtt.

Bizonytalan világunkban biztos és közös pont a Gyermek. Az Önök gyermekei, a mi tanulóink. A feltételrendszer változik, de a cél, a feladat évszázadok óta nem. Tisztességes, becsületes, embertársaival szemben elfogadó, segítőkész ifjak nevelése. E cél érdekében  csak együttműködve, bizalommal egymás iránt, a gyerekek aktív bevonásával, közösen érhetünk el eredményt.  Legyen így e tanévben is!

A tanévkezdés alkalmából tanulságul ajánlom figyelmükbe nagyszerű, bár egyre inkább mellőzött írónk, Fekete István novelláját. Szánjanak rá pár percet! Megéri… Tudjuk jól, hogy napjainkban ilyen esetek mi kis falunkban nem fordulhatnak elő, de tanulságul megéri elolvasni. Tanuljunk mások hibáiból! (A novella a múlt század ötvenes éveinek Budapestjén íródott. Ha valaki párhuzamot vél felfedezni egy XXI. századi dunántúli falu egyes gyermekeivel vagy szüleikkel kapcsolatban, az csak kizárólag a véletlen műve lehet!)

Jó egészséget, sikeres, örömteli tanévet kívánok Mindenkinek!

Seregélyes, 2021. szeptember 14.

                                                                                               Sajtos József

                                                                                                   igazgató

Őfelsége

Levél néhány szülőhöz

Egy levélből: „Nem bírok a kisfiammal; igaz, eleinte egy kicsit elkényeztettem, de nem gondoltam, hogy ez lesz belőle: türelmetlen, követelőző, túlérzékeny, úgy viselkedik, mint egy császár.”

Császár? Általában ritkul ez a szó, mert ritkulnak azok is, akik viselik vagy viselték. Van ebben a folyamatban valami történelmi törvényszerűség, a fejlődésnek irgalmatlan következetessége, a szerepét már be nem töltő irányító hatalom elhanyatlása, a célszerűbbet kereső ember önrendelkezésének küzdelme és győzelme.

Igen, a császárok fogytán fogynak, a királyok leteszik a jogart, vagy elveszik tőlük, a trón múzeumba kerül, s ha valaki kipróbálja, úgy találja; nem kis olyan kényelmes az ülés benne.

Őfelsége tehát nyugalomba megy, megszűnik zsarnoknak lenni, elkölti a saját képére vert aranyakat, s az unokája már filmszínész vagy bányamérnök; egyszerűen ember, a hatalom minden betegsége nélkül.

Az ember azonban furcsa teremtmény, mert kihúzva fejét az egyik járomból, körülnéz, és sürgősen keres másikat, hogy az igát tovább húzhassa. Elfelejti, hogy a szuverénekkel mindig baj volt, és elfelejti, hogy az egy-két jóságos mellett mennyi volt a kegyetlen zsarnok, kényúr, terhe mindenkinek: a környezetének, a családjának, sőt, önmagának is.

Igen, az ember sok apró trónt épít a régi helyett, új zsarnokokat nevel, s az „Őfelsége” címet, rangot, hatalmat ruházza az új szuverénre: a Gyermekre.

A Gyermek nem akarja ezt. A Gyermek gyermek akar maradni, de a szülő nem engedi. A szülő bebizonyítja, hogy a gyermeke igenis csoda, igenis egyedülvaló, a legszebb, a legjobb, a legokosabb; a leglegebb Leg, egyszóval: Császár. Otthonának egyeduralkodója, kényura, sőt „istene”, hiszen „imádják”.

És a gyermek megszokja ezt a kényszerű állapotot, sőt meg is kedveli, hiszen kényelmes és mulatságos. Körülötte fordul meg az otthon, érte van minden, neki dolgoznak, sütnek-főznek, vásárolnak, áznak-fáznak, koplalnak, és még csak azt sem kell mondania: köszönöm, hiszen boldogok, ha elfogadja.

A Gyermek aztán – hiszen gyermek!­ ­­– elveszti a mértéket, összekavarodik benne az enyém és a tied, a szabad és a nem szabad fogalma, a tisztesség és az ocsmányság érzése, a kötelesség és a naplopás törvénye és törvénytelensége.

Mindegy: ő Császár.

Nagy baj ez a családra ­– sok keserű bánat és önvád kiapadhatatlan forrása –, de még nagyobb baj a Gyermekre, aki az óvodában és végig az életben hasonló Császárokkal találkozik, és a Császárok sosem szerették egymást. Ezek a Császárok azt hitték addig, hogy egyedül vannak, kizárólagos jogokkal, és most kiderült: rengeteg Császár van, hasonló jogokkal és hasonló hitben.

Ez az áldatlan kinövés azonban lecsiszolódna a gyermekek között, és lecsiszolódna az iskolában, az életben, ha a szülők és a távoli – rendesen gyermektelen – „gyermekimádók” hagynák. De nem hagyják. A gyermek már magához térne a gyilkos bódulatból, és egészségesen alkalmazkodna környezetéhez – ami alapja lesz később a munkafegyelemnek és a közösséggel, a családdal, a nemzettel szemben jelentkező kötelességeinek –, de a szülők és az imádók újra és újra bebizonyítják, hogy a tanító hülye és igazságtalan, a rendőr goromba és ostoba, a villamoskalauz okvetetlenkedő szamár, a Közért-kiszolgáló hanyag és lelkiismeretlen, a házmester durva pokróc, mert kötelességszerűen figyelmeztetik Őfelségét, hogy tanuljon, hogy ne rohanjon bele a piros lámpába, hogy ne ugráljon a villamosra, hogy ne egye meg felét a felvágottnak, és ne a most felmosott lépcsőházban verje le a havas-sáros lábát, hanem a lábtörlőn.

Ezek a szerencsétlenek nem veszik észre, hogy egy Császárt figyelmeztetnek, s a Császár – ez természetes – goromba.

A Császár, ha arra kerül a sor, el tud szaladni, és visszakiabálni dolgokat, amelyek semmiféle szótárban nem találhatók, és amelyekért otthon még dicséretet is kap, mert látszik, hogy a Császárból „dörzsölt vagány” lesz, aki megáll a lábán. Ha ugyan időközben ezt a lábat le nem vágja a villamos, amiért – természetesen – a kalauz a hibás, és a vezető is.

A gyermek aztán felnő, és a szülő már nem „imádja” annyira, mert zokon veszi, hogy a Császár ragaszkodik a trónhoz, és a környezetét erre szóval, esetleg tettel is figyelmezteti.

A szülő természetesen megmaradhat az imádás állapotában, az állam fegyelme, a munka gépezete s a törvények egyenlősége azonban nem tűri Őfelsége egyéni kilengéseit, és nem veszi figyelembe azokat a külön törvényeket, amelyek a szerencsétlen gyermekbe belecsontosodtak.

Erre gondolj, szülő- és embertársam, ha szereteted erre a gyilkos vágányra fut, és inkább a gyermeked sírjon most öt percig, mint később te – életed végéig. Te vagy a felnőtt, a vezető, és csak rajtad múlik, hogy gyermeked felnézzen rád mindvégig, vagy le, amint értelme kinyílik, és keserűen vágja a szemedbe, hogy talmi császárság hazug trónjára ültetted, holott tudnod kellett volna, hogy a császárok kora lejárt.

Nézz körül, embertársam, az utcán, a villamoson, a tereken, és mindenütt, ahol a jövő emberpalántái felnőnek, és feltétlenül meg kell hogy kérdezd magadtól: mi lesz velünk a kényurak ilyen tömeges kitenyésztésekor? S mi lesz magukkal a császárokkal, akik boldog gyermekek, tudósok, mérnökök, művészek, általában kiváló dolgozók akartak lenni?

De nem engedték őket, és felnőve a meg nem értettség és állandó sértődöttség állapotában tengnek-lengnek a világban, ami érthető is, hiszen nagyon kevés Császárból lesz hírneves sarkkutató vagy boldog villanyszerelő.        

Fekete István               ­­